Időcsapda – Filipszki Gábor tollából

Az idei évben volt egy novellaíró pályázat kezdeményezés a hazai Age of Sigmar csoportban, ahol végül a kevés induló végett nem hirdettek külön nyertest, ám érdemes elolvasni a leadott műveket, mert jól sikerültek. Jöjjön elsőként Gábor novellája:

1.
Aelthann vállára vetett fegyverrel, nyugodtan sétált a köd lepte utcán. Sisakján lévő jellegzetes gömb zöldes derengéssel világította meg az utcát és az időnként megjelenő, majd semmibe tűnő tengeri tárgyakat, élőlényeket. Hínár, moszat és sósvíz aromáját, számára az otthon illatát sodorta felé a szél. A kellemes érzetet jelentősen rontotta a vér jellegzetes fémes szaga, mely az utcán sötét kupacként heverő holttestek irányából áradt.

Az árnyak közül mozgást érzékelve már hárításra emelte jellegzetes kampós végű lándzsáját, amikor konstatálta, hogy hű rakerdart-ja úszik felé az egyik sikátor irányából.
A vízi lény a levegőben, pontosabban fallanxának dagályidézői által létrehozott étertengerben lebegve közeledett. Az elfet megannyi év után is lenyűgözte a tengeri élőlények tulajdonképpeni szárazföldön történő úszásának látványa. Az étertenger fajának legnagyobb találmánya volt, mely egyben fennmaradásuk zálogát is jelentette.Hű társával hamarosan kiértek a város főterére. Megtorpanás nélkül haladt át a köd által fenyegető árnyakká változtatott, tért körbevevő hivatali épület, valamint a kormányzó palotája közti sugárúton, míg elért egy kisebb csoportosulást. Hat Morsarr őr körözött angolnaszerű fangmora-juk nyergében néhány kábult fogoly körül.
A foglyok mellett további őrökkel körbevéve egy kisebb, díszes páncélba öltözött csoport alkotott szigetet. Egykori lélekszaggató mentora Thariel és egy számára ismeretlen lélekjós állt szemben az uralkodójukkal Lord Rethalan-nal, valamint legfőbb bizalmasával a veterán dagályidézővel Urtio-val.
– Ezek is használhatatlanok! Életerős testekben vének és félhalottak lelkei tanyáznak. – közölte rezignáltan Thariel.
– Hogyan lehetséges ez, Sravial? A te jóslatod hozott ide minket, semmiért feláldozott testvéreink vére a kezeden szárad! – fordult a mogorva király a jós felé.
– Nem tudom, nagyúr. Sem a mágiám nem hagyott soha cserben, sem hasonlóval nem találkoztam még. Lehet, hogy rosszul értelmeztem a jeleket és Tarsith városát kellett volna lerohannunk, de ez akkor sem szolgál magyarázatul arra, hogy lehetnek erejük teljében lévő férfiak és nők testében közel használhatatlan, elszáradt lelkek. – felelte a jós.
Aelthann úgy tervezte, hogy megáll az őrökkel egy vonalban, nem akarván megszakítani a társalgást, azonban alighogy elérte azt, Rethalan tekintete rávillant.
– Aelthann! Remélem te legalább valami örömteli hírrel érkeztél.
– Sajnos az általam vizsgált foglyokkal is ez a helyzet, nagyúr. – hajtott térdet az ifjú elf. – Viszont az egyik beomlott falszakaszon találtunk egy rúnát, mely tudósaink véleménye alapján az időt manipulálja. Szerintük ez okozza, hogy a lakók nem öregszenek fizikailag, azonban lelkük mégsem tudja lerázni a természet körforgását.
– Az időt machinálva hosszabb életet élhetnek a városlakók? – húzta fel a szemöldökét Urtio. – Lord Rethalan, lehet, hogy érdemes lenne kikérdezni és tanulmányozni őket. Talán megfordítható a folyamat és a test helyett a lelkek öregedése is lelassítható valamilyen módon.
Az uralkodó némán a foglyok felé fordult. Rezzenéstelen éjsötét tekintetéből Aelthann nem tudott kiolvasni semmit. Több mint tizenkét éve vezette őt harcba Rethalan, azonban a mai napig ellentmondásos volt neki a férfi. Egyszerre volt higgadtan mérlegelő, megfontolt politikus és vérontást hajszoló barbár. Királyára pillantva első gondolata mindig az Ontorin nevű kereskedőváros elleni rajtaütés volt.
Néhány évvel ezelőtt a település mólóinál, a fallanxot lehagyva, elsőként rontott az alighogy hadrendbe állt városvédők sorai közé és diadalittas ordítással kísérve vágott lyukat a helyi milíciába. Az uralkodó eme rohama és vele együtt a rajtaütés majdnem katasztrófába torkollott, mivel nem tudták, hogy egy nehézlovas zsoldoscsapat arra várt, hogy a sorok közt áttörő első elfeket elvágják a sereg többi részétől. Azonban Rethalan szinte tébolyult vigyorral továbbrohamozott a zsoldosok felé és a meglepetés ereje pont elég időt hagyott Aelthann vezette namartiknak, valamint a király testőrségét alkotó Morsarr őrségnek, hogy ne tudjon a csapda bezáródni az uralkodó körül.

– Derilith! – fordult Rethalan a Morsarr őrök vezéréhez, kiszakítva Aelthann-t a merengésből – Tereljétek az összes foglyot az északi kapu irányába…
– Lord Rethalan! – vágott szavába Sraviel. – A nyugati kapu megfelelőbb a hazatérésre, így zárul be a rajtaütés köre. Tudod jól, hogy balszerencsét jelent, ha nem onnan szállunk vissza a mélységbe, ahonnan érkeztünk. Másrészt közelebb van onnan a tenger, így a foglyokat is könnyebb szállítani.
Rethalan szája szegletében megrándult egy izom, melyről Aelthann tudta, hogy az elfojtott indulat jele.
– Sraviel, amennyiben te hibáztál, nem lesz többé helyed a fallanxban. Amíg ki nem derül, hogy milyen felelősséged volt ebben az egészben, jobb, ha nem kerülsz a szemem elé.
Sraviel némán lehajtota a fejét, míg Rethalan elindult a nyugati irányba.
– Legyen a nyugati kapu, nem én fogom az idonethek régi szokásának mellőzésével a balszerencsét magunkhoz vonzani. – szólt vissza a válla fölött.

2.
Helerin előreösztökélte fangmora-ját, a nyugati kapu irányába. Ő volt az utolsó az osztagából, aki elindult a város északi szegletéből, miután kiadásra került a parancs a gyülekezőhöz. Keskeny sikátorokon, szűk utcákon, kapualjakon keresztül vezetett útja.
A város elestét követően vette észre, hogy a település szimmetrikus, mindösszesen öt nagyobb térrel rendelkezik: a város központjában, valamint a négy égtáj felé néző kapu előtt van egy-egy nagyobb összefüggő terület. Ezeket kötik össze a sikátorok, szűk utcák alkotta klausztrofóbiát előidéző utcák.
Még látta másik öt társa közül az utolsót befordulni észak-nyugati irányba, amikor mozgás vonta magára a figyelmét.
A keleti irányba vezető sikátornál megállva és benézve mintha egy alak távolodott volna, de a köd és éjszaka által lecsökkent látási viszonyok akár tréfát is űzhettek vele.
A mozgást árnyjátéknak tulajdonítva megfordította hátasát és társai után indult, azonban alighogy beért a következő utcába, érzékszerveit valami szokatlan rohanta meg. Furcsa érzett vett rajta erőt, nem tudta hova tenni. Mindeközben társai is eltűntek előtte.
Felnézve az felhős éjszakai égre, továbbindult a nyugati irányba vezető utca felé, azonban mielőtt elérte volna a következő fordulót, jött rá, hogy mi a különös érzés oka.
Néma csönd volt. Nem hallotta sem a társait, sem az éjszaka hangjait. Semmit sem hallott. Pontosabban a semmit hallotta.
Lassítva, óvatosan fordult be a sarkon, azonban minden rossz érzése ellenére az utca üres volt.
Kiáltani akart társainak, hang azonban nem hagyta el a torkát. Gyorsabb mozgásra késztette a fangmora-t Nyugat felé haladva ismét mozgást észlelt, azonban ezt meggyötört, frusztrált idegrendszerének tudta be ismét. Egészen, amíg a következő sarkon befordulva nem látta meg társai és a fangmora-k holttestét. Öt hátas öt lovassal együtt hevert az utca kövén vérbe fagyva. Tapasztalt katonaként egy pillanat alatt mérte fel, hogy mindegyikükkel hatalmas vágások okozta sebek végeztek.

Értük már semmit nem tehetett, azonban figyelmeztetni kellett az uralkodót, hogy ellenség ólálkodik a városban. Már belevágta volna sarkát hátasába, amikor kétkezes kardokat markoló, kékbőrű, madárfejű alakok bontakoztak ki előtte a sötétségből.
Tudta, hogy nincs esélye szembeszállni velük, azonban mielőtt megfordította volna hátasát egy hatalmas ütést érzett a vállán és érezte, hogy lerepül a fangmora-ról, egyenesen neki a keskeny utca falának. Üvöltésre nyílt szájjal, a természetellenes csendben némán tátogva zuhant a kövekre. Fájdalomtól kábán még látta, amint egy hegyes fegyver felnyársalja hátasát, majd a feje felé zúgó fekete pata mindent sötétségbe borított.

3.
Aelthann a nyugati várfal egyik lőrésére könyökölve nézte, ahogy a visszavonuláshoz gyülekezett seregüket megvilágítja az hajnal közeledtét jelző világosodó ég alja.
A kapu és a tenger között elterülő sík terepen két osztag íjakkal és közelharci fegyverekkel felszerelt namarti, valamint egy étertengerben úszó hatalmas páncélos leviadon masírozott a végtelen kékség irányába. Körülöttük Morsarr őrök haladtak nyugodt tempóban. Őket követte több dagályidéző, akik feladata volt a fallanxuk hazajuttatására szolgáló tengeri ösvény megnyitása.
A városban, a kapu előtt terelték össze a nagyjából kétszáz foglyot, hogy magukkal hurcolják őket a mélységbe. Körülöttük is Morsarr-ok, valamint namartik várták az indulásra kiadó parancsot, míg a város utcáiról nem olyan régen érkeztek meg az utolsó egységek.
A tér szélén álldogált Lord Rethalan rangidős kapitányai és mágiaszövői között. Sravielt nem látta közöttük.
A lélekjós az elején úgy tűnt kiváló helyre hozta seregüket, mivel csak a helyőrség állomásozott a város falain belül, így a rajtaütés könnyű győzelemmel zárult.
Az elesett városlakók lelkeinél érezték mágiatudóik, hogy valami nincs rendben, azonban csupán a csata végeztét követően, tüzetesebb vizsgálat során derült, ki hogy úgy jártak, mint a cápa, amit a vérszag rothadó tetemhez vezetett csupán.
Kiáltások vonták magár a figyelmét, amint elkezdték a foglyokat kiterelni a város és tenger közti mezőre. Miután a foglyok utolsó sorai kiléptek a városból, földöntúli sikoly hasított ketté a sereg megszokott morajlását és látta, hogy a városfalak bizonyos pontjain az ismeretlen rúnák fénye a köveken keresztül is fényesen izzik.
Ezt követően több dolog történt egyszerre.
A tenger irányába néző nyugati falon az összes rúna kialudt.
A foglyok teste természetellenes öregedésnek indult, majd összeaszott tetemként hullottak a földre.

Érzékelte a belőlük kiszakadó energiát, amely kilőtt a tenger irányába, majd a víztől néhány méterre több újabb, homok alatt rejtőző rúnát aktivált, melyek összekapcsolódva a várfal aktív rúnáival körbe zárták a várost és a tengeri fövényt, benne az egész fallanxszal.
A város belseje felöl üvöltés harsant. A köd és árnyékok homályából csőrökkel és szarvakkal rendelkező humanoid formák zúdultak a kapunál lévő harcosokra.
A délre fekvő erdősávból kék-fekete-arany díszítésű páncélos lovasság tört ki és rohamozta meg a tenger felé igyekvők bal szárnyát, míg a tengerpart előtt néhány lábra, kettészakadt a valóság és a zöldes fehér kapu rózsaszínes, valamint kék bőrű groteszk démonok tömegét hányta a namartik elé, elzárva a tenger felé vezető utat.
Aelthann rohanva indult le a várfalról az alá tartozó namartik felé, miközben az utolsó szabad északi irányba pillantva a kétségbeesés újabb hulláma vert végig rajta. A város felett sebesen száguldó, egyre növekvő fekete pontok közeledtek bezárva az egyetlen még nyitott visszavonulási lehetőséget. Ahogy a repülő alakok közelebb értek, látta, hogy szédítő színű korongokon álló lándzsával, vagy íjjal felszerelt további tzaangorok közeledtek, néhány bottal és tőrrel felszerelt köpenyes alak kíséretében. A torz alakok körül kifacsart, eltorzul mélytengeri rájákhoz hasonló lények vitorláztak a levegőben.

4.
Garaxon harcosaival tökéletes összhangban csapódott a szánalmas kopasz, vak elfek soraiba. A lovak prüszkölése és nyihogása, halálhörgés, fémzörej, húsba tépő fegyverek hangja gyönyörű zenei aláfestést adott emelkedett hangulatához. Hosszú órákkal teli várakozás után végre a csatába vethette magát!
A lovagok mélyen, V alakban ékelődtek be az elfek sorai közé. Garaxon kitépte lándzsáját egy elf mellkasából, majd ezt követően szinte hanyag módon zúzta be pajzsával egy másik felé rohanó, kardot lengető harcos koponyáját.
„Túl egyszerű.”– gondolta.
Lovával letaposott egy neki oldalt álló harmadik szerencsétlent, majd lándzsáját beletörve utolsó áldozatába egyszerre csak üres tér fogadta.
Visszapillantva látta, hogy rohamuk teljesen kettészakította az elfek osztagát és szabadon állt az út a tenger irányába. Melléérő társainak a tengerpart felé intett letört lándzsanyelével. Meg sem várta, hogy hadnagya – Zreix – szájához emelje kürtjét és hármat belefújjon, törött fegyvere helyett kardot rántva tovább ösztökélte lovát a csata sűrűjének irányába.
Tzeentch tekintetét érezte magán, ahogy elsőként indult újabb rohamra harcosaival a fövény felé.
A ritkuló ködön keresztül még látta, hogy az egy hatalmas lebegő teknős lángoló fejjel, erőtlen vinnyogó hang kíséretében a tengerparti homokba zuhan, maga alá temetve egy maroknyi elfet. Rohamukon nem lassított az időnként megjelenő, majd semmibe vesző néhány tengeri objektum. Mágusa előre figyelmeztette a tengeri elfek szemfényvesztéseire.
Nagyjából egy óra múlva, több legázolt, megsemmisített vak elf csapat után Garaxon végre meglátta az igazi prédáját.

A horrorok első sorai között egy pikkelyes, szarvas tengeri förmedvényen egy mindennél díszesebb páncélba öltözött férfi osztogatott parancsokat, miközben kardjának egy csapásával két démont vágott le. Körülötte varázshasználók kántáltak, valamint angolnaszerű mélytengeri lényeken lovagló elfek cikáztak és igyekeztek távol tartani a démonok és az égből lecsapó tzaangorok áradatát. Látszott, hogy az elfek lassan, de biztosan vágják át magukat a tenger irányába.
Néhány angolnás elf kivált és az érkező lovagok irányába indult. Garaxon a pajzsával hárított a rárontó elf szigonyát, majd kardjával az elf hárítását kicselezve lecsapta az angolnaszerű hátas fejét. A haldokló lényről az elf egy meglepett kiáltással zuhant a Garaxon mögött érkező többi ló alá. Tzeentch harcosa a roppanó csontok hangját követően tudta, hogy nem kell többet foglalkoznia ellenfelével.
Mielőtt még több angolnás zárhatta volna el az útját, előrerontott a másik sereg vezére felé.
Egy női vonásokkal rendelkező kopasz elf varázshasználó felé emelte karját, azonban mielőtt a keze közül fodrozódó energiát kilőhette volna egy nyílvessző ütötte át a vállát, ezzel elég időt adva Garaxonnak, hogy legázolja a másikat.
„Háborút és csatát nem lehet a sors áldása nélkül nyerni.” Villant fel emlékeiben egykori mestere intelme, akit feláldozott végül Tzeentch-nek, miután nem tudott több tudást magába szívni az öregedő lovagtól.
A kellemes emlékekről az ellenfél vezetője vonta el figyelmét, aki rárontva kis híján egy ütéssel áttört védelmén. A pajzsa szélével az utolsó pillanatban ütötte félre a másik fegyverét, azonban a rövid kiesés lehetőséget nyitott ellenfele förmedvénye előtt. A másik hátasa elmosódott foltként csapott előre és tépte fel Garaxon lovának nyakát. A lovag az utolsó pillanatban akasztotta ki lábát a kengyelből, azonban teljes páncélzatban, Tzeentch által ráruházott természetfeletti erejével is csupán fél térdre esve tudott leérkezni.
Vakon rántott ismét hárításra pajzsát, amely fémes sikoly keretében tört ketté. Kétségbeesésétől vezérelve vetette előre magát karddal az elf uralkodó irányába döfve, azonban a félretáncoló hátas mellett csupán a levegőbe szúrt. Garaxon tehetetlenségében felüvöltve lépett hátrébb a felé harapó teremtmény elől. Érezte, hogy ellenfele előnye túl nagy, ráadásul oldalra pillantva látta, hogy legtöbb harcosa a lovával együtt a földön hever.
Az a rövid idő, amíg összecsapott az ellenfél vezérével, elég volt az elfeknek, hogy bekerítsék és lemészárolják a harcosait. Ha ez nem Garaxon bukását jelentette volna, még le is nyűgözte volna ez a kíméletlen hatékonyság.
Az elf vezér ismét támadt, Garaxon pedig elkeseredett tettre szánta el magát. Saját épségével nem törődve csapott a másik felé. Érezte, hogy az ellenfél pengéje átjárja a mellkasát, azonban ezzel egy időben látta, hogy válltájékon az ő fegyvere is páncélt átütve húsba mélyedt. Az elfet magával rántva zuhant a vértől vöröslő homokba. Utolsó erejével kirántotta az övén lévő tőrt és a kábult elf sisakjának szemnyílását keresve vetődött az ellenfele felé, azonban mielőtt elérhette volna a másikat, az uralkodó mélytengeri szörnye vállát átharapva, tehetetlen rongybabaként rántotta el a másik sereg vezérétől.
A homokban feküdve, vérveszteségtől és fájdalomtól ködös tekintettel még látta, ahogy az elf uralkodó fél térdre tornássza magát. Mindeközben nem tudta eldönteni, hogy csak képzelődik vagy valaki a távolban mély, öblös hangon röhög. Aztán az üresség magához ölelte.

5.
Aelthann a várfal tövében hevert. Nem tudott mozogni, orrát betöltötte a saját égett húsának szaga. Lehunyta a szemét, azonban abban a pillanatban ismét átélte a kapunál történteket…A lélekszaggató az alá tartozó namartik kíséretében az utolsók között tartotta az elf rajtaütés során beszakadt nyugati kaput. Az idő lassan vánszorgott, úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta tartana az elkeseredett harc. A kapu boltíves részének szűk tere nekik kedvezett, mivel létszámban felülmúlta őket az ellenfél, azonban így nem tudták bekeríteni a csapdába esett elfeket. A kapu, az általa biztosított védelem mellett egyébként is létfontosságú pontnak bizonyult, annak köszönhetően, hogy ezen keresztül könnyen csapataik mögé kerülhetett volna a másik fél. Aelthann kapta a feladatot az egyik futártól a csata kitörését követően, hogy tartsa vissza a városból előtörő hordákat, amíg Lord Rethalan és a Morsarr őrség utat nyitnak a varázshasználóik számára, hogy létrehozhassák a hazavezető portált.

Gondolatait jellegzetes kürt hangja terelte vissza a csatába. Lord Rethalan és testőrsége elérte a tengerbe vezető területet, így megkezdődhetett a teljes visszavonulás!
Aelthann a remény apró foszlányát érezte megjelenni lelkében.
„Már csak a portált kell elérniük! Talán mégis kikerülhetünk élve ebből a káoszból.”
Egy parancsszót kiáltott, majd az elfek fegyelmezetten, a vonalaikat tartva elkezdtek kihátrálni a kapun a síkság felé. Cserébe a kékbőrű, madarakéhoz hasonló csőrrel rendelkező ellenségeik megkétszerezett erővel, üvöltve rontottak nekik.
Aelthann rakerdart-ja átszúrta egy rárontó tzaangor torkát, miközben az elf egy másikat felnyársalva, majd visszalökve a többi közé, éppen elég időt nyert a körülötte állóknak, hogy zárják a vonalukban keletkező rést.
A lélekszaggató észlelte, hogy a soraik egyre vékonyodnak, azonban a kapun kiérve a bekövetkező hatalmas nyomásra nem számított. Ahogy eltűnt körülöttük az eddig őket segítő fal, minden irányból tengerként zúdult rájuk az ellenséges kék testek áradata.
A percek óráknak tűntek, szinte öntudatlan hárítások és csapások sorozatát végrehajtó gólemként dolgozott, az ellenség pedig szünet nélkül ostromolta őket. Aelthann úgy érezte, hogy sosem lesz vége, amikor egy horgos fegyverével feltépett gyomrú tzaangor hulláján átlépve a mosdatlan testek szaga helyett friss levegő és üres tér fogadta.
Valami csoda folytán sikerült kivágnia magát az ellenség gyűrűjéből és a továbbnyomuló tzaangorok mögé kerülnie, vissza a hajnal szürkeségét sötétséggé tompító várfal tövébe.
Visszapillantva a válla felett látta, hogy négy, vele együtt küzdő namarti vértől iszamós fegyverekkel szintén áttört, miközben a többi namarti elsodródott az újra összezáródó kék áradat nyomása alatt.
A lélekszaggatót keserűség öntötte el a gondolatra, hogy magára hagyja az osztagát, de tudta, hogy csak meghalni mehetne vissza.
Egy lemondó sóhajtást követően, a csata káoszát és a fal által biztosított árnyákokat kihasználva tengerpart irányába indult. A négy namarti némán követte. Tudta, hogy hamarosan el kell távolodniuk az őket segítő sötétségtől, addig azonban kevés helyen lett volna jobb lehetőségük elkerülni az ellenséget.
A csatatéren végigpillantva Aelthann látta, hogy seregük teljesen szétesett, mindenhol kisebb csoportokba tömörült elfek igyekeztek kibontakozni az ellenséges sereg szorításából. Ezzel párhuzamosan pedig az ellenfél egyre nagyobbra dagadó kék-fekete zuhatagként tört a portál irányába.

A köd és a tengeri elemek már szinte teljesen kifakultak a valóságból, szorította őket az idő. Falanxuk varázshasználói minden energiájukat a tengerparton lévő, vízből álló örvénylő kapura irányítottak, mely a tengerbe vezette vissza őket, azonban az őket ostromló ellenség miatt nem lehetett tartósan fenntartani a portált.
Alig néhány lépést tudott azonban csak megtenni, amikor egy nála két fejjel magasabb alak rontott az őt követő namartik közé és végzett azokkal pár pillanat leforgása alatt.
A két lábon járó bikaszerű alak egy ágyékkötő kivételével semmit nem viselt, míg kezében egy majdnem az elffel megegyező méretű hatalmas koponyában végződő vaskos botot tartott. A koponya valaha csontszínű lehetett, azonban nagy része feketés-vöröses volt a lemészároltak vérétől és egyéb maradványaitól. Az alak majdnem csupasz testén mágiától izzó rúnák futottak keresztül-kasul.
Aelthann nem látott esélyt arra, hogy lehagyja ellenfelét, így fegyverét előreszegezve rárontott a másikra. Az elf szája diadalittas kiáltásra nyílt, ahogy a lény kétségbeesésében csupán fegyvertelen bal karját tudta maga elé rántani.
„De miért mosolyog?” – Futott át az agyán abban a pillanatban, hogy a bikaszerű alak kezéből sárgás-vöröses tűzförgeteg csapott le rá.
A robbanás pillanatában elviselhetetlen égő fájdalom járta át testét, ahogy páncélja több helyen folyékony fémként beleégett a bőrébe. Sikoltani akart, de a forróságtól fulladozva csak kapkodni tudta a levegőt. A fájdalom egy pillanat alatt megszűnt, ahogy a kapu falának csapódva érezte, hogy roppan valami a hátában. Az eszméletvesztéssel küzdve látta, hogy az őt védeni próbáló rakerdartja-t a bikaszerű humanoid egy ökölcsapással a földre viszi, majd patájával széttiporja a vértől vöröslő homokban. Legyőzője rá sem pillantva indult a portál irányába újabb áldozatokat keresni.Aelthann szeme kipattant, majd tekintete nemsokára üvegessé vált. Semmibe zuhanó agyának hátsó szegletében nem öltött alakot a csata során egyfolytában ott motoszkáló furcsaság: csupán néhány óráig tartott az ütközet, azonban Chamon napja már jócskán túlhaladt pályája csúcsán és elindult átadni a helyét az éjszakának.

6.
Sraviel az egyik sikátorba húzódva egy míves tőrt húzott elő köpenyéből, majd a hatalom szavát kiáltva felhasította a levegőt. A valóság szövetében ütött résen keresztül átlépve egy tágas laboratóriumba jutott.
A szoba mindegyik oldalát könyvekkel, értékes anyagokkal, valamint üvegcsékkel megrakott polcok töltötték ki. A jobb sarkot egy embernagyságú homokóra és egy lebegő pergamen uralta, amelyek mellett egy hatalmas folyadékkal töltött tartály volt. Ebben egy meztelen elf hullája lebegett. A terem mértani középpontjában egy aranydíszítéses pódium tetején egy nyitott bőrkötéses könyv feküdt.
A tartályban lévő igazi Sraviel halott tekintete mintha meglepve nézte volna, ahogy hasonmása körül megremeg a levegő, majd egy díszes köpenybe öltözött, kék bőrű alak jelenik meg a helyén. Az idéző eltorzult koponyáján lévő két nyúlványon rengeteg szem csillogott jókedvűen.
Tzeentch szolgája odament a homokórához és elégedetten csettintett nyelvével az alsó üvegfélben lévő homok mennyisége láttán.
– A csata 156 perc alatt zajlott le az időrúnák közti területen, míg ez idő alatt Chamon többi részén 442 perc telt el. – diktálta fennhangon.
A lebegő pergamenen halk sercegés kíséretében jelentek meg az idéző szavai.
Tudta, hogy még rengetett teendő várt rá ahhoz, hogy ne csak egy településre, hanem

Chamon több részére vonatkozóan módosítani tudja az idő folyamát, pedig a háború kitörése közeledett, az idő pedig rohant. És egyre biztosabb lett abban, hogy a rohanó időt megállítani nem lehet, de lelassítani viszont igen.
Tűhegyes fogakkal teli mosollyal az ajkán elindult a terem kijárata felé.
Az ajtó csukódása után nem sokkal láthatatlan áramlat kélt a tartályban, mely annak baloldalához passzírozta a tetemet. Az eredeti Sraviel üres tekintete olybá tűnt, mintha a kandeláberek fénye által megvilágított könyv nyitott oldalán lévő sorokat tanulmányozná:
„Chamon birodalmában bekövetkező százötvenhat éves háború hatvanhárom év alatt lezajlván utat nyit a Változások ura egyik legpompásabb terve előtt, mellyel a Panteon egyensúlya örökre felborul.”